Ha közelebbről megnézi egy Song-kori konzolrendszer elemeit, látni fogja, hogy karjai és tömbjei egységes vastagságúak. Ez az egyezés nem véletlen és nem titok. Szabály, és ezt a szabálykönyvet el tudjuk olvasni.
A Yingzao Fashi
1103-ban Li Jie hivatalnok kiadta a Yingzao Fashi-t, amelyet gyakran „Értekezés az építési módszerekről” címmel fordítanak. Célja részben igazgatási jellegű volt: szabványosítani az anyagokat és a munkaerőt az állami építkezésekhez, és csökkenteni a pazarlást. Középpontjában a cai áll, egy szabványos faméret, amelynek mérete kisebb egységekre, úgynevezett fen-ekre osztott. Az épületeknek cai fokozatot rendeltek, és szinte minden faméret ebből következett.
Az eredmény egy skálázható moduláris rendszer. Egy kis pavilon és egy nagy csarnok arányai megegyezhettek, mert mindkettőt fen-ben tervezték, csak eltérő abszolút méretben. Ha a Song-kori épületek között családi hasonlóságot lát, ennek nagy része ezzel magyarázható.
A 20. században Liang Sicheng építészettörténész évekig fejtette meg a kézikönyv szakkifejezéseit, fennmaradt épületekkel tesztelve azokat. Csapata 1937-ben azonosította a Wutai-hegyi Foguang-templom Tang-kori keleti csarnokát, amelyet 857-re datáltak. Ez egy ritka korai épület, amelyhez később a szabályok hasonlíthatók.
Qing-kori előírások
A Qing-kori Gongbu Gongcheng Zuofa-t 1734-ben adta ki a Munkaügyi Minisztérium, és ezek az elvek egy másik modul köré rendeződtek, amely gyakran a konzol szájának szélességéhez kötődik. A Qing-kori csarnokok konzoljai általában kisebbek és díszítettebbek, mint a Song- vagy Tang-kori társaik, és ezt a változást ez a szöveg is segít megmagyarázni. A két kézikönyv összehasonlítása az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy szemre datáljuk a kínai faépületeket.
A kiwari Japánban
A japán templomi ácsok kidolgozták a kiwari-t, olyan arányrendszereket, amelyek egy elsődleges méretre, például az oszlopközre épülnek. A Shōmei, egy kézikönyv, amely a Heinouchi ácsmester-család körében öröklődött és 1608-ra datálható, ezeket az arányokat rögzíti kapuk, pagodák és csarnokok számára. A tudás nagy része mesterségi hagyományokon belül maradt, így a kézikönyvek csak az ácsok tudásának egy részét örökítik meg.
Élő szabály Iseben
Ise Jingu-nál a szabályt inkább gyakorolják, mint csak leírják. A Shikinen Sengū keretében a fő szentélyeket húszévente újjáépítik. A 62. újjáépítés 2013-ban zajlott, a következőt pedig 2033-ra tervezik. Minden ciklus új nemzedékre adja át az ácsmesterségi tudást. Itt az „eredeti” a gyakorlat, nem a fa.
Shilpa-szövegek és élő sthapatik
Dél-Indiában a Mayamata és a Manasara hasonló értekezéseket ma is hivatkozzák a hagyományos templomépítő mesterek, a sthapatik, akik közül sokan Mamallapuramban tanulnak. A szövegek rácsokat, arányokat és ikonográfiát írnak le, de a gyakorlók a hagyomány és a helyi szokások szerint értelmezik azokat.
A szövegek léteznek
A kézikönyvek keltezett kiadásokban, szakszókincsel és kidolgozott példákkal maradtak fenn. Szabályaik összevethetők a lemért épületekkel.
Mindenki pontosan betartotta őket
Felmérések regionális eltéréseket, műhelyszokásokat és későbbi változtatásokat mutatnak ki. A kézikönyvek normákat írnak le, nem egyetlen, mindenhol érvényes tervrajzot.
Nézze meg, hogyan jelennek meg ezek a szabályok a megépült mintázatokban, vagy olvasson többet arról, hogyan mérlegeljük a szövegeket, az bizonyítékokra vonatkozó szabályzatunkban.
Forrásjegyzetek
- Li Jie, Yingzao Fashi (1103); Liang Sicheng, A Pictorial History of Chinese Architecture (szerk. Wilma Fairbank, 1984).
- Qing Munkaügyi Minisztérium, Gongbu Gongcheng Zuofa (1734).
- William H. Coaldrake, The Way of the Carpenter (1990), a kiwariról és a Shōmeiról.
- Jingu Shicho (Ise Jingu igazgatása), nyilvános tájékoztató a Shikinen Sengūról.